• E’ bene ricordare anche in lingua magiara

    che i libri “Storia segreta del Pci – dai partigiani al caso Moro” (Rubbettino, 2013) e “Gladio Rossa – una catena di complotti e delitti dal dopoguerra al caso Moro” (Marsilio, 2004), fuori commercio, hanno risolto definitivamente la vicenda italiana più eclatante del secolo:

    Rocco Turi összegzése két könyvéről

    A történelemkönyvek mindvégig aláértékelték azt a szerepet, amelyet az 1943-as szicíliai partraszállással kezdődően az USA és Nagy-Britannia Olaszország felszabadításában játszott. Az olasz közvéleményben csak a Nápoly és Róma közötti újabb, 1944-es partraszállást követően tudatosult, hogy a felszabadítás reális közelségbe került. Az olasz partizánok is e bizonyosság birtokában léptek csak színre nagyobb számban.
    Ám az 1945. április 25-i felszabadulással az ellenállás nem fejeződött be. A partizánok immár békeidőben, főként Észak-Olaszországban, bűntényeket követtek el fasiszták ellen, személyek sokaságát likvidálták (csak Milánóban háromezer főt), s ebben a őket az Olasz Kommunista Párt támogatta. A partizánok, akik rendőrségi letartóztatásukat kockáztatták, búvóhelyre a Párt székhelyein leltek, majd annak segítségével külföldre menekítették őket.
    A Varsói Szerződés létrejötte után csaknem valamennyi politikailag elkötelezett partizán a testvérpártok közötti megállapodás eredményeképpen Prágában “találkozott” ismét, majd ezt követően egész Csehszlovákia területén szétszóródtak. Új személyazonosságot biztosítottak számukra, hogy kivonják őket az olasz igazságszolgáltatás alól, s ezen túl lakást és megélhetést biztosító munkát is kaptak. A csehszlovák “vendégszeretetért” cserébe – amelynek jóvoltából megúszhatták az Olaszországban rájuk váró börtönt – az ex-partizánok a politika eszközeivé váltak. Olyan titkos oktató – és politikai iskolákat hoztak létre számukra, amelyekben Olaszországban végrehajtandó szabotázs-akciók és merényletek végrehajtására, fegyver és robbanószer használatára képezték ki őket, valamint arra, hogy miként tereljék el magukról a titkosszolgálatok figyelmét. A tanárok az európai kommunista pártok információs hivatala (Kominform) és az olasz Kommunista Párt funkcionáriusai közül kerültek ki. Ezenkívül elhatározták, hogy az Itáliában végrehajtandó akciókat egy titkos rádió által koordinálják, amely a Radio Oggi in Italia (‘Ma Rádiója Olaszországban’) nevet viselte, s amely Prága Nusle nevű külvárosi negyedben található Nad Nuslemi 4. szám alól sugározta adásait, ám erről senki sem tudhatott. S ezért a Rádió hivatalos elérhetőségét egy bizonyos Guido Verdi álnevű úrhoz és a Berlin 102, postafiók 429. szám alatt határozták meg.
    Az olaszellenesség inspirálta politikai hírek, amelyeket a Radio Oggi in Italia közvetített, valójában és titokban a római Botteghe Oscure utcai villából, az Olasz Kommunista Párt székhelyéről indultak útnak, de nem közvetlenül jutottak el Prágába. A Botteghe Oscure utasításai először Budapestre, az MTI – hez, majd szétválogatva és elrendezve a Rádió Prágához kerültek, amely végül Radio Oggi in Italia-hoz juttatta el. Ez a bonyolult “kőrút” arra szolgált, hogy a biztonság szintjét fenntartsa és leplezze a rádió illegalitását, mely rádió a közeljövőben Itáliában végrehajtandó terrorista akciók koordinálását vállálta.
    A Vörös Brigádok ifjú terroristái Prágában is megfordultak, hogy tisztelegjenek a szemükben mitikussá nőtt ex-partizánok előtt, akikkel megállapodtak a végrehajtandó akcióikról. Azok között, akik kijelentették, hogy újságírói tevékenységet végeztek a Radio Oggi in Italia-nál, szerepelt Sandro Curzi, az újságíró, akit később azzal jutalmaztak, hogy a RAI Tg 3 (hármas számú tv- híradó) igazgatójává lehetett. Mindez igazolja, hogy a partizánok és a politikai tevékenységük folytatásáért Prágába kijuttatott olasz állampolgárok sokaságát az Olasz Kommunista Párt sohasem hagyta magára. Sőt, támogatták őket abban, hogy visszajussanak hazájukba, s kiemelt nyugellátásban részesülhessenek. E művelet a Cgil (Országos Olasz Munkás Szakszervezeti Szövetség’) Prágában működő funkcionáriusai és Giorgio Napoletano, az Olasz Kommunista Párt külügyekért felelős parlamenti képviselője kísérte figyelemmel.
    Magyarország 1956-os szovjet lerohanása után a Szovjetunió pontosabb feladatokat rótt Itáliát illetően a különböző szocialista kormányokra. Háború esetén Magyarország célpontja Olaszország lett volna, míg Csehszlovákiának – már egy konkrétabb szerepkörben – ötödik hadoszlopként tovább kellett volna folytatnia támadásait a Nyugat ellen. Ez pedig terrorista akciók előidézésében állt volna, bizonyítandó a Varsói Szerződés tagállamainak előnyeit a társadalmi béke területén.
    A prágai ex-partizánok csoportja, amely a fiatal olasz terroristák ihletője volt, éppen akkor lépett akcióba, amikor az olasz parlamentben küszöbön állt az ún. történelmi kompromisszum megkötése a kereszténydemokraták és a kommunisták között. Az információk a vasfüggönyön túlra egyenesen az olasz parlamentből szivárogtak ki. Nyilvánvaló volt, hogy mindezt azok tették, akik meg akarták állítani e folyamatot azért, hogy a Szovjetunióval továbbra is élő kapcsolatban állhassanak, s hogy a SZU ne veszíthesse el befolyását Európa egyik legtekintélyesebb nyugati kommunista pártjára. Minthogy ehhez az olasz parlamentben nem volt elegendő erő, egy különleges harci feladattal megbízott különítményt hoztak működésbe külföldről.
    1978. március 16-án elrabolták Aldo Morót, s a nyomozást minduntalan tévútra vezették. Provokatív módon úgy időzítették, hogy holttestére május 9-én, éppen a a náci Németország felett aratott győzelem napján bukkanjanak. Két hónappal később, 1978. júliusában mindent megtettek ahhoz, hogy az Olasz Köztársaság elnökévé Sandro Pertinit, az egykori partizánt válasszák meg. Rövid időn belül Pertini kegyelemben részesítette mindazokat, akiket Itáliában életfogytiglani elzárásra ítéltek a távoli háborút követő időszakban elkövetett bűneikért, s akik azóta Csehszlovákiában éltek, hogy letartóztatásukat elkerüljék.
    Aldo Moro elrablását 36 éven keresztül a Renato Curcio és Alberto Franceschini által létrehozott Vörös Brigádok művének tulajdonították, mely brigádban más kommunista terroristák is harcoltak. De nehéz volt irányítani a Brigádok alapítóit, akiknek sikerült autonómiájukat fenntartaniuk. Nem élvezték a vasfüggönyön túl tevékenykedők bizalmát, akik a kommunisták és a kereszténydemokraták között megvalósítandó “történelmi kompromisszumot” szerették volna meghiúsítani.
    Ekkor a Brigádok Curcio és Franceschini képviselte irányítóit letartóztatták, s visszahozták az irányításba Mario Morettit, akit korábban kizártak a szervezetből. Ő azonban csak látszólagosan tevékenykedett a Brigádok nevében, s már nem a régi Vörös Brigádokról volt szó, ám e név alatt hajtották végre a háború utáni Európa legeklatánsabb politikai emberrablását. Mario Moretti tehát a vasfüggönyön túl működő operatív központnak engedelmeskedett, vagyis a Prágába menekült egykori kommunista partizánok politikai és morális csatlósa volt. Arra kívánták felhasználni, hogy a jelzett történelmi kompromisszumot megakadályozza, elérje a tengelytörést a Kereszténydemokrata Párt és az Olasz Kommunista Párt között, s elősegítse ez utóbbinak Moszkvához való újraközeledését. Ezért rabolták el Aldo Morót, aki a legfőbb kezdeményezője, teoretikusa és védelmezője volt a “történelmi kompromisszumnak”, amely egyre inkább eltávolította az olasz kommunistákat Moszkvától. Nem lehetett tovább várni…
    Ezt követően mindent megtettek azért, hogy a nyomozásokat tévútra tereljék, s e célra felhasználták az újságírókat, történészeket és írókat, megpróbálván az ügyben Aldo Moro kollégáira és az Egyesült Államokra hárítani a felelősséget. Ám a csehszlovák kiindulópont, amely Moro elrablásához vezetett, a titkosszolgálatoknak és az újságcikkeknek köszönhetően már evidens volt az Olasz Állam előtt. Erről Giulio Andreotti elnök is beszélt az egyik parlamenti ülésszakon, amelyen rész vett Paolo Bufalini kommunista szenátor és egykori partizán is, és aki Andreotti ellen éles kirohanást intézett. Bufalini az Olasz Kommunista Párt legfőbb irányítói közé tartozott, s fontos megbízatása volt a Szovjetunióval történő kapcsolattartásban.
    A parlamenti vizsgálóbizottság úgy három évre nyúló tevékenysége a Moro-ügyet illetően semmiféle eredményre sem vezetett, mivel az Olasz KP képviselői ellenőrzésük alatt tartották a kutatásokat abból a célból, hogy csakis “politikailag korrekt” következtésekre jusson a bizottság, s hogy kizárjanak mindenfajta felelősséget, amelyet a nemzetközi kommunizmushoz és a vasfüggönyön túl tevékenykedő szervezethez kötődő személyeknek lehetne tulajdonítani. Mindezt a Kereszténydemokrata Párttal kötött rendkívüli megállapodás révén érték el, azzal a párttal tehát, amellyel korábban a történelmi kompromisszumban állapodtak meg. Valójában a parlamenti vizsgálóbizottság által végzett tevékenység azonban kimutatta az olasz terroristák, a Csehszlovákiában élő ex-partizánok, s a vasfüggönyön túli titkosszolgálatok között fennálló erőteljes kapcsolódási pontokat.
    De ezen eredménytelenség ellenére a Moro ügyben az olasz kormányban még volt annyi erő, hogy folytassa a kutatásokat oly módon, hogy a Csehszlovákiába történt egykori emigráció hátterének tisztázásra komoly ösztöndíjakat létesített. Nyilvánvaló volt, hogy ezek célja nem volt más, mint elmélyíteni a már kétségtelen ismereteket, és felkutatni Aldo Moro meggyilkolásának Csehszlovákiába vezető nyomait.
    Az Aldo Moro ügyhöz köthető események rekonstruálásának kutatását sok éven át végeztem. Ám időközben az olasz kormány ereje és tiszteletreméltó politikai akarata egyre inkább megkopott, s így hosszadalmas és dokumentált kutatásom eredményeit ignorálták. Sőt, ezrével születtek könyvek, újságcikkek, de játék-és dokumentumfilmek sokasága is, hogy a már megkövesedett logikát igazolják, amely szerint minden kelet Európából szármázó politikai felelősséget kizárjanak. Ez az “igazság” lett az alapja számos szerző hosszantartó karrierjének. Mindez megakadályozta a Moro ügy valós indítékainak feltárását, de még a vasfüggönyön túlról származó kutatásokra vonatkozó információk útját is. Semmiféle visszhangja nem volt Itáliában még Rudolf Barak, csehszovák ex-belügyminiszter nyilatkozatainak sem, aki szerint az olasz politikai emigránsok a KGB és a csehszlovák titkosrendőrség szolgálatában álltak. Sőt, további tévútra terelés vezetett az elnök, Giulio Andreotti megvádolásához az ún. maffiakapcsolattal, aki valójában abban találtatott “bűnösnek”, hogy ő volt az egyetlen olasz politikus, aki kifejezetten úgy beszélt Csehszlovákiáról, mint egy olyan országról, amelyben a fiatal terroristákat egy bizonyos típusú gerillaharcra készítették föl.
    Azóta egyéb kutató bizottságokat is létesítettek, amelyek tevékenysége valószerűtlen eredményekre vezetett, s ma már csupán arra szolgálnak, hogy megakadályozzák annak az egyedüli két kötetnek az útját, amelyek véglegesen feloldották a Moro ügyet illető politikai kétségeket.

    Rocco Turi

    Rocco Turi, Storia segreta del Pci, dai partigiani al caso Moro / ‘Az Olasz Kommunista Párt titkos története a partizánoktól a Moro-ügyig’/, Rubbettino 2013.

    Rocco Turi, Gladio Rossa , una catena di complotti e delitti dal dopoguerra al caso Moro /’ A Vörös Kard’,(Titkos összesküvések és gyilkosságok a háborút követő évektől a Moro-ügyig)/, Marsilio, 2004.